Egyiptomi oszlopok, Kr. e. 3-2. évezred. A Louvre gazdag egyiptomi gyűjteményének kiállítótereiben eredeti, egyiptomi templomokból származó oszlopok is ki vannak állítva, persze csak kisebb méretűek, mert az egyiptomi építészet monumentalitását nehéz lenne múzeumi körülmények között érzékeltetni. A filmben pompás és csodálatos mikro-egyiptomi világ nyílik ki a néző előtt, amint Mimi „felszabadítja a szépséget”, azaz kiszabadítja Nefertiti királynő legyezőjét a múzeumi tárló fogságából. Míly különös, hogy Mimi arc és fejformájában épp egy ókori szépség kerül elénk (a száguldó autóban Mimi az arca elé emeli a sok hasonlóságot mutató királynő sziluettjét), bizonyítva ezzel, hogy a művészeti korszakok nemcsak egymásra épülnek, de párhuzamosan egymás mellett is léteznek, amint ez a Ruben Brandt filmben oly sokszor megvalósul.
Minden, ami az egyiptomi építészetből ránk maradt, a hatalmas méretekről szól: a piramisok és más sírépítmények, a templomok, obeliszkek mind-mind azt sugallják, hogy a halandó ember egy apró jelentéktelen porszem az istenek, és az ő leszármazottaiknak tekintett fáraók világához képest. A templomok pedig természetesen ezt a világot szolgálták. A belső tér szempontjai - a ma oly fontos tágasság, fényesség, tagoltság – teljesen eltörpültek az impozáns tömeg fontossága mellett. A templomok belülről inkább sűrűn álló oszlopok határolta, szűk folyosórendszernek tűnnek. Az oszlop mint tartóelem nélkülözhetetlen - itt alakult ki az építészetben a használata, ami aztán az ókori görög és római építészetben, majd azok nyomán az egész európai építészetben meghatározó lett. Egyiptomban nagyon közel kell egymáshoz állniuk, hiszen hatalmas súlyos gerendákat tartanak. Bár az egyiptomi építményekről elsőre nem a természetközeliség jut eszünkbe, mégis – mint minden kultúra építészetében – fontos szerepet játszanak a természeti előképek. A fa mint a legkézenfekvőbb természetes tartóelem minden oszlop mintaképe is lehetne. A kezdetekkor építőanyagként is fát használtak az egyiptomiak, de az építkezések szaporodásával egyszerűen elfogyott a rendelkezésre álló faállomány, így áttértek a munkaigényesebb, de tartósabb kőépítszetre. A legkönnyebben megmunkálható mészkőből vagy homokkőből készült oszlopok monolitok voltak, azaz egy tömbből álltak, formájuk – a fatörzshöz hasonlóan – felfelé enyhén keskenyedő volt. Fejezeteikben még egyértelműbb a természeti ihletettség: papírusznádat, összecsukott szirmú lótuszvirágot vagy pálmalevelet ábrázolnak az oszlopfők. Az oszloptörzseket szinte mindig hieroglifás feliratok és képi ábrázolások díszítették, az egyiptomi szobrászatra jellemző „mélydombormű” technikával (azaz az alapba mélyítve bevésve). És ami a ma ismert emlékek hangulatához képest nehezen elképzelhető, de a köveken talált festékmaradványok mégis tanúsítják: ezek az oszlopok sokszor kifejezetten élénk színekben pompáztak.
