Mi itt, Magyarországon talán a budapesti Nagycirkuszra gondolunk először, ha meghalljuk azt, hogy „cirkusz”. Máshol azonban a jellegzetes csíkos cirkuszi sátrak ugranak be az embereknek, és a harsány zene, ami már egy órával az előadás kezdete előtt csalogatni kezdi a település lakóit. Magyarország ugyanis azon kevés országok közé tartozik Európában, ahol állandó játszóhelyű cirkusz épült fel, és ma is működik. Európa középső és keleti részén Budapesten kívül csak Münchenben és Bukarestben van állandó kőcirkusz. Ráadásul a Fővárosi Nagycirkusz az egyetlen olyan kőcirkusz Európában, amely egész évben és a hét minden napján nyitva van.

A ma jól ismert cirkuszi sátor meglepő módon csak a 19. század végén, az USA-ban jelent meg, majd a 20. század elején Európában is. Addig minden új helyszínen, ahova megérkezett a cirkusz, a társulatnak fel kellett húznia egy ideiglenes bódét – de az is megesett, hogy a helyi színház épületében vagy egyszerűen szabad ég alatt játszottak.

A 20. század első felében vidéken sok helyütt csak a vándorló vidámparkok (vurstlik) és a vándorcirkuszok jelentették a látványosságot. Nem volt még tévé, színház is csak a városban. Sőt, még a negyvenes években is akadtak olyan települések, ahol elektromosság sem volt. Zenekar játszotta az élőzenét a cirkuszi előadás közben, és a társulat háromszor-négyszer is megismételhette egymás utáni napokon a műsort, hiszen azok a nézők is eljöttek újra, akik már látták az előadást.

Az utazó cirkuszművészek élete látszólag irigylésre méltó, hiszen bejárják a világ számos városát. De aki komolyan veszi a szakmáját, és eleget gyakorol, annak bizony nemigen marad ideje csavarogni az előadások után. És a cirkuszi kocsikban vagy vagonokban is inkább romantikusak a lakókörülmények, mint kényelmesek. Fudi, azaz Zsilák György, az ismert magyar zsonglőr így emlékezett vissza egy interjúban arra, amikor a hatvanas években meghívták egy amerikai vendégszereplésre: „Tudtuk, hogy 8 dollár 40 a napidíjunk, és kapunk lakást, de amikor megláttuk a vonatot, fel sem akartunk rá szállni. A fülkékben szinte csak az ágyak fértek el. Akinek nem volt felesége, azt az egyedülálló fiúknak fenntartott kocsikban szállásolták el. A házaspárok két méterszer két méteres fülkékben laktak, amiket papírvékonyságú falak választottak el egymástól. Egy szezon tizenegy hónapig tartott, ezalatt negyvenkét városban léptünk fel. A szezon január 6-án indult, és november 28-ig tartott. Voltak olyan utak, amikor két napig folyamatosan ment a vonat.”