Honnan jön a hasbeszélő hangja? A kezében tartott bábuból? Vagy inkább a hasából? Sokáig valóban ez utóbbit gondolták. De ha eltekintünk attól az ókori magyarázattól, hogy az illetőnek egy démon ül a hasában, mégis hogyan jöhetnének beszédhangok valakinek a köldöke mögül? A hasbeszélők hasonlóan képzik a hangokat, mint mindenki más, csak éppen nem mozog a szájuk közben. El tudják érni, hogy a nézőnek olyan érzése legyen, mintha máshonnan jönne a hang – és ezt az illúziót a kezükben tartott bábuval még jobban meg is erősítik.

Többféle hasbeszélő technika létezik, de egyik esetben sem a hasban képződik a hang. Nem is kellenek különleges üregek, furcsa testi adottságok hozzá, bárki meg tudja tanulni. Próbáld csak meg: azokat a hangokat, amelyeknek a képzésében nem vesznek részt az ajkak, te is könnyen ki tudod mondani úgy, hogy nem mozog közben az állkapcsod, csak a nyelved. Például azt a szót, hogy „sajnos”. A b, p, f, m és a többi olyan betű, aminek a kimondásához össze kell szorítani az ajkakat, már nehezebb ügy. Itt különböző módokon segítenek magukon a hasbeszélők, például megtanulják az ínyüket használva kiejteni ezeket a hangokat, vagy tudatosan elkerülik őket a szövegükben.

A legismertebb ókori hasbeszélő athéni Euryklész volt, aki a jósképességét a hasbeszélés mutatványával tette még misztikusabbá. A középkorban aztán az udvari bolondok kedvelt tréfája lett. Az már kevésbé volt vicces, hogy néha egy kis hasbeszélés elég volt ahhoz, hogy valaki varázslónak vagy boszorkánynak kikiáltva a máglyán végezze.

100 évvel ezelőtt az volt a hasbeszélők legkedveltebb száma, hogy gyorsan váltogatva a hangokat a legkülönbözőbb karaktereket és bábukat szólaltatták meg. A 20. század közepén néhány hasbeszélő annyira népszerű volt, hogy akadt olyan, aki még rádióadásban is szórakoztatni tudta a közönséget – pedig ott még az sem látszott, hogy közben nem mozog a szája. A hasbeszélés ma önálló szám a cirkuszban, de a bohóc és az egész estét konferáló műsorvezető is be szokta építeni a műsorába.