Ez a dal iskolapéldája annak, hogyan mosódnak össze a múlt részletei, ahogyan haladunk előre az időben, és hogyan alakulnak ki a kultúra újabb és újabb rétegei. Van egy zenekarunk, úgy hívják, Radiohead. Írnak egy számot, amivel sikeres lesznek, de később eltávolodnak tőle, szinte meg is tagadják. Csakhogy jön egy másik banda, és előveszik a dalt. Rettentő sikeresek lesznek a „régimódi” stílusú feldolgozásukkal, bár az a múlt, aminek a stílusát idézik, soha nem is létezett.

Scott Bradlee nem véletlenül nevezte el Postmodern Jukeboxnak a sok zenészből és énekesből álló csapatát. (A zenekar összetétele előadásról előadásra, turnéról turnéra változik.) A jukebox: zenegép, a posztmodern pedig a modernitás utáni korszak neve. Egy elterjedt, sokat tárgyalt modell arról, hogy az 1960-as évek óta milyen lett a világ és a művészet. Az utópiák és az életről szóló nagy elbeszélések kérdésessé váltak, „minden Egész eltörött”, és már pontosan tudjuk, hogy a világról alkotott tudásunk töredékes. De gyűjtjük a töredékeket, és újra és újra felhasználjuk őket, új összefüggéseket teremtve, kicsit irányvesztetten, de szabadon; hol tudatosan kísérletezve, hol együtt sodródva a divatjelenségekkel. Ez lenne a posztmodern szelleme.

Zenetörténészi füllel kicsit olyan a Postmodern Jukebox zenéje, mint amikor egy történelmi filmben csak a jelmezek stimmelnek, a történelmi háttér nem. Sőt, még a jelmezeknek is mélyebb a dekoltázsuk, mint az adott korszakban szokás volt. A Postmodern Jukebox zenészei a Radiohead 1992-es alternatív rockszámát „vintage” címkével ellátva jazzesítették. A vintage azonban nem jazztörténeti korszak. A Postmodern Jukebox feldolgozása leginkább a 20-as évek swingkorszakára emlékeztet, de az énekstílus és a hangszerelés már az 50-es éveket hozza be. Az ének lenyomottabb, a fúvósok visszafogottabbak, mint a swing élénk, dinamikus hangzása volt. Az pedig már inkább popzene, nem jazz, hogy a fúvós hangszerek beleolvadnak a kíséretbe, nem szólóznak egyszer se.

A vintage a „régi szép idők” parfümmé párolt esszenciája. Ebben a nosztalgikus jelenségben évtizedek mosódnak össze, egymással távoli kapcsolatban álló stíluselemek keverednek. De ez a posztmodern csipegetés a kultúra svédasztaláról nemcsak a vintage-re igaz, hanem például a Ruben Brandt, a gyűjtőre is. És mindehhez azt is hozzá kell tenni, hogy a komolyan művelt jazznek eleve lételeme az olyan közös zenekari improvizáció, ami az eredeti zenei anyagot csupán kiindulásnak tekinti. Scott Bradlee posztmodern zenegépe igen népszerű formáció. A kortárs popzene jazzes átiratai 2013 óta sok-sok hallgató szívét dobogtatták meg: már az első feldolgozás, amit 2013-ban közzétettek, 3 hónap alatt 1,8 millió Youtube-megtekintésig jutott. A Radiohead, ez a ma is létező brit zenekar pedig a 90-es évek egyik legmeghatározóbb könnyűzenei műhelye volt. Ahogy távolodtak a Creeptől és mélyültek el az ambient, az elektronikus zene és avantgarde zenei törekvések világában, olyan komplexitást értek el, ami a progresszív rock egyik legkomolyabb kísérletezőjévé tette őket.