Amikor a Ruben Brandt, a gyűjtő elején közeledik a vonat, hátborzongató zenét hallunk. Abból a pár hangból tipikus filmzenének hihetjük, pedig Arthur Honegger svájci zeneszerző klasszikus szerzeményéről van szó. A zenemű a Pacific 231 címet viseli, mégpedig egy vonat neve után. 1924-ben mutatták be a párizsi Operaházban. De hogy került a vonat az operába?

Vannak vonatőrültek, vannak zeneszerzők, és néha a kettő egybeesik. Arthur Honegger maga mondta, hogy szenvedélyesen szereti a vonatokat. („Nekem olyanok, mint az élőlények, és annyira szeretem őket, mint a nőket vagy a lovakat…”) Emiatt dönthetett úgy 1923-ban, hogy zenei eszközökkel visszaadja azt, ahogyan egy Pacific-gőzmozdony mozgásba lendül. Persze nem a mozdony sihuhúját akarta leutánozni, hanem zenébe fordítani azt a komplex élményt, amit a sebesség, az erő, a mozgásba rendülő hatalmas test jelentett számára.

Ez egy ún. programzenei ötlet. Programzenének nevezünk minden olyan hangszeres zeneművet, ami valamilyen külső, a zenétől független programot követ. Ilyen Muszorgszkijtól az Egy kiállítás képei, ahol a zene az egyes tételei konkrét festményekhez köthetőek. De Honegger célja az volt, hogy a Pacific 231 a vonatosditól függetlenül, ún. abszolút zeneként is hallgatható legyen.

A technika, haladás, sebesség szimbólumának tekintett vonatok és autók más művészeket is lenyűgöztek a 20. század elején, pl. a futuristákat. A Pacific-mozdonyok koruk legmodernebb és leggyorsabb mozdonyai voltak. Honegger rövid szimfonikus műve elején a vonat még áll, aztán mozgásba lendül, gyorsul, eléri a legmagasabb sebességet, majd lassul és megáll. Honegger érdekes ritmikai dolgot próbált ki az egyes szakaszokban: úgy érzékeltette a lassulást vagy gyorsulást, hogy nem a zene tempóját változtatta meg, hanem a hangok hosszát. Hallgasd meg te is a művet! Csak 6 perc, és nagyon izgalmas zene. Hallod benne a vonat gyorsulását-lassulását? És milyen érzések töltenek el, ha nem a vonatra gondolsz, hanem csak hagyod, hogy vigyen magával a zene?