A talán legismertebb kortárs olasz zeneszerző, aki a minimalizmustól a popzenéig széles spektrumon tájékozódik. Einaudi politikusokból és zenészekből álló családban nőtt fel, és szerencsére a zenét választotta. Hamar kiderült, hogy nem klasszikus zenészként fog élni, hanem olyan előadóművészként és zeneszerzőként, aki felhabzsolta a 20. és a 21. század progresszív zenei irányzatait, és van érzéke a populáris megszólalásokhoz is.

Einaudi már a pályája elején filmzenéket is szerzett, majd Ryūichi Sakamoto, Philipp Glass, Erik Satie művei felé orientálódva szóló zongorára írt darabokat, amelyeket ő maga adott elő. De idővel érdeklődni kezdett a könnyűzene nagy zeneszerzőinek dalszerkezetei iránt is. Björk, PJ Harvey, a Radiohead vagy a Coldplay számai komoly hatással voltak rá. Ő maga azt mondja, hogy a minimalizmus megnevezés a legtalálóbb, ha már muszáj kategóriába gyömöszölni a zenéjét. Ezzel együtt leginkább neoklasszikusként szokás emlegetni, és a műveinek a piaci értékesítésekor is inkább ebbe a csoportba sorolják.

Ez a klasszikus zene elemeit jazzel és popzenével keverő irányzat ma nagyon népszerű, hiszen főleg olyan atmoszférateremtő hangokból áll, amelyek kellemesek, magukkal ragadóak, és érzelmeket keltenek. A dallamegységek ismétlése pedig ellazít, szemlélődésre inspirál. Remek otthoni kikapcsolódás betenni egy Ólafur Arnalds-, Nils Frahm-, Jóhann Jóhannson- vagy Enaudi-lemezt, és segít a koncentrálásban, a kreatív munkában is – márpedig egyre erősebb az a trend, hogy az emberek a popzenén kívüli zenei irányzatokat is a wellness-jellegük miatt keresik. Az biztos, hogy sokaknak Einaudi a belépő élmény a klasszikus és a kortárs klasszikus zene világába, és a népszerűsége a hozzá hasonló előadóké fölött van: csak a Spotify-on havonta 4 millióan hallgatják.

A Ruben Brandt, a gyűjtő utolsó jelenetében Einaudi Nightbook című műve hallható, amelyet a 2000-es évek elején szerzett. Ez a beleérző, meditatív zene nagyban segít kibontakoztatni a film záróképének hatását. A vonat előrehaladásának a ritmusa is ott lüktet benne; egyszerre ringat el és röpít az ismeretlen felé. A Nightbook a stáblista alatt is tovább dolgozik a nézőben, finoman torokszorító katarzissá emelve a film érzelmi és filozófiai végkicsengését.