Az orosz romantika legnagyobb zeneszerzőjétől, Csajkovszkijtól a legtöbben talán a három legnépszerűbb balettjét, a Hattyúk tavát, a Csipkerózsikát és a Diótörőt ismerik. Ezek a művek is nagy érzelmi magasságokba és mélységekbe jutnak el, de van Csajkovszkijnak egy kifejezetten drámai műve is, amelyet nem véletlenül használt Hitchcock is filmzenének egy thrillerében. A Francesca da Rimini című szimfonikus fantázia egy titkos szerelemről és annak tragikus végéről szól. A zene szenvedélyesen sodor magával, egészen a pokol bugyráig – szó szerint.

Camille Saint-Saëns, a romantika korának nagy zongoristája és zeneszerzője így írt a mű 1877-es bemutatójáról: „A világ leggyengédebb, legkedvesebb embere most dühöngő vihart eresztett szabadjára, és éppoly kevés együttérzést mutatott az interpretációja és a hallgatóság iránt, mint a Sátán a bűnösök iránt. De a szerző tehetsége és bámulatos technikája olyan nagyszerű, hogy a kárhozottakat élvezet járja át.” Nem véletlenül kerültek szóba a kárhozottak. A szimfonikus mű alapját adó történet Dante Alighieri (1265-1321) Isteni színjátékának 5. énekéből származik. Egy itáliai nemesasszony, Francesca da Rimini beleszeret a férje unokatestvérébe. Az őket tetten érő, kegyetlen férj megöli őket. A pokolban a két szerelmes arra van kárhoztatva, hogy örökké falevélként sodródjanak a levegőben, soha ne érinthessék a földet, és az egykori örömeik emléke kínozza őket:

„Szerelem, gyenge szívnek könnyü méreg, társamat vágyra bujtá testemért, mely oly csúf halált halt – rágondolni félek. Szerelem, szeretettnek szörnyű métely, szivemet is nyilával úgy találta, hogy látod, itt se hágy keserve még el.”

Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840-1893), az első nagy orosz zeneszerző, aki az ortodox egyházi zenei hagyomány mellett a nyugati tradíciót is magáévá tette, három zenei tételben mélyült el ebben a végzetes szerelemben. A Francesca da Rimini első és harmadik, sötét hangulatú része a két fiatal pokolbéli szenvedéseinek, míg a középső rész az egymás iránti szerelmüknek a zenei interpretációja. A romantika korszaka eleve fogékony volt az emberben rejlő végletek iránt, és Csajkovszkij sokat merített a saját lírai, érzelmes lelkialkatából is. Bár az Anyegin című operájáról írt így, a Francesca da Riminire is igazak a szavai: „Semmilyen témáról nem tudok szeretettel és lelkesen zenét komponálni, akármilyen hatásos legyen is, ha a szereplők nem keltenek bennem élénk rokonszenvet. Ha nem szeretem, ha nem szánom őket úgy, ahogy az élő ember szeret és szánakozik…”