Tessék, itt egy avantgárd alkotó, aki széles körben népszerű tudott lenni! Krzysztof Penderecki, a lengyel kortárs komolyzene alkimistája olyan belső világokat nyitogat a zenéjében, amelyekre egyre többen lettek kíváncsiak a 70-es évektől. A Ruben Brandt, a gyűjtő az egyik legijesztőbb, legsötétebb művéből idéz. Aki szorong, hallgasson inkább heavy metalt, az jobban nyugtatja az idegeket. Pedig Penderecki Kosmogoniája nem kevesebbet mesél el, mint a világ létrejöttének nyugati narratíváját. Énekelt szövege sok-sok idézet a Bibliától az asztronautákig, az ókori átváltozás-mítoszoktól Leonardo da Vinciig.

Persze Pendereczkit avantgárdnak nevezni kissé pontatlan kifejezés. Legyen inkább posztszeriális. De akkor rögtön el kell magyarázni, mi is az a szeriális zene. Arnold Schönberg nevét talán már hallottad. Az osztrák zeneszerző 12 hangból álló skálát határozott meg, és azt is, hogy mind a 12 hang csak egyszer szólalhat meg. Azonos hangközök nem követhetik egymást, és egymás után jövő hangok nem alkothatnak hármas vagy négyes hangzatokat. Az így létrejövő 12 hang alkot egy sort, és ilyen soroknak a kombinációiból, variációiból hozható létre a zene.

De hát mire jó ez? A zene lényege nem a szép dallam, amit másnap is dúdolni lehet? Minek matekórát csinálni a zeneszerzésből? De gondolj bele: a zene eleve matematika. Mindig is komoly kombinatorikai szabályok érvényesültek a zeneszerzésben (skála, hangnem, összhangzat stb.). Másrészt pedig egy zeneszerző nemcsak a dallamokra kíváncsi, hanem minden hangra, ami a világon létezik. Minden új eljárás, ami az eddigitől eltérő hangzásokat hoz létre, új zenei élményekkel ismertet meg. Az a felfedezési irány, amelyet Schönberg képviselt, nagyon meghatározó lett a 20. század második felének komolyzenéjében.

Voltak viszont olyanok ugyanebben a korszakban, akik nem akarták külső szabályoknak alárendelni a zenei világukat, mégis teljesen új zenei élményekre vágytak. Krzysztof Penderecki közéjük tartozott. Komplex hangfüggönyöket komponált, sok-sok féle hangzást összesűrítő mintázatokat. Finoman, ujjal pengetett hegedű és vibráló, fémes flexaton („éneklő fűrész”), zárótüzet nyitó dobok, zengő rézfúvósok, disszonáns fafúvósok, beszédhang és sziszegés, érzelmes vonósok, örvénylő orgona... Penderecki világa sokszínű, intenzív, borzongató, néha vérfagyasztó, mindig drámai és kellemesen kényelmetlen. A Kozmogónia is ilyen: szédítő dinamika és váltakozás jellemzi ezt a nagyzenekari művet. Az egyik pillanatban még nagyszabású, diadalmas hangzást hallunk vonósokkal, fanfárral, eget hasító szopránnal, hogy a következő pillanatban már üres, minimalista, világvégi pusztaságba kerüljünk. Egy kritikus így fogalmazta meg a Kosmogóniával kapcsolatos élményét: kísértetjárta hullámvasút egy elhagyatott vidámparkban. A zenét hallgatva újabb és újabb jelenetek bontakoznak ki az ember képzeletében. Nem csoda, hogy Penderecki hangkompozícióira a filmes zeneszerzők is felfigyeltek. Technikáit több filmes zeneszerző átvette, sőt Penderecki művei maguk is filmzenévé váltak. Az ördögűző, Ragyogás, Az ember gyermeke, Viharsziget... csak néhány példa olyan filmekre, amelyek a Ruben Brandt, a gyűjtőn kívül az ő műveivel gazdagították a képi világukat.