„78 éves volt. Embergyűlölő volt, fáradtnak és öregnek érezte magát.” Bergman A nap vége főszerepét játszó Victor Sjöströmről mondta ezt, de a filmben ábrázolt karakterre is igazak a szavai. A filmnek pont az a tétje, hogy ilyen lelkiállapotban mégis át tudja-e valaki értékelni az életét. A nap vége Ingmar Bergman egyik legjobb, ráadásul legoptimistább filmje, amelyben a valóság és a vízió érzéki módon ér össze.

Ha egy forgatókönyv kórházban születik, akkor valószínűleg nem vígjáték lesz belőle, hanem az emberi lét mélyebb kérdéseivel fog foglalkozni. A svéd rendező, Ingmar Bergman a stockholmi Karolinska kórházban időzött, amikor a forgatókönyvet írta, és a személyes élete is több fronton válságban volt. A kórházban töltött két hónap alatt kigondolt fekete-fehér filmdrámája, A nap vége (a svéd cím jelentése szó szerint: A szamócázóhely) a múlt elfogadásával foglalkozik. Az önismeretet elmélyítésével, ami segít számot vetni az életben elkövetett hibákkal, feszültséget hordozó emlékekkel, hogy végül az élet értelméhez is közelebb vigyen.

Főszereplője Isak Borg professzor, egy nyolcvanas éveihez közeledő, nehéz természetű orvos, aki hosszú autóútra indul. Az útra elkíséri a menye, és útközben újabb és újabb emberek csatlakoznak hozzájuk, pl. fiatal stopposok. Mindenki teljesen más, mint a keserű, egoista Isak, de mindenki emlékezteti őt valamire. Eszébe jut a tengerpartnál töltött gyermekkora, fiatalkori szerelme, végiggondolja a boldogtalan házasságát is... Emlékek, álmok és víziók keverednek a filmben, és egyre világosabb lesz, hogy Isaknak nemcsak a saját múltját kell elfogadnia, hanem a közelgő halálát is. De végigjárja ezt az utat és békét talál. A film főszerepét Victor Sjöström játszotta, a némafilmes korszak nagy rendezője és színésze. Bergman nehezen tudta rábeszélni a szerepre Sjöströmöt, akit valóban meg is viselt a forgatás. De ez az utolsó szerepe élete egyik legnagyobb alakítása lett.

A film egyszerre fest érzékeny pszichológiai karakterrajzot és mélyül el az életről szóló filozófiai diskurzusban. Virtuózan használja együtt a realista és szürreális stíluselemeket is. A Ruben Brandt, a gyűjtő a film elején látható vízióból idéz, amikor a professzor egy koporsóban saját magát pillantja meg. Ennek a jelenetnek fontos szimbóluma egy szemekkel díszített utcai óra, amely mutatók híján nem az objektív időt, hanem a lélek belső idejét és időtlenségét mutatja. Ruben Brandt ugyanez alatt az óra alatt halad el a Ruben Brandt, a gyűjtő egyik álomjelenetében.