Jones, Allen (1937-): Kalaptartó, asztal és szék, 1969 (vegyes technika, magántulajdon). A pop-art első angol alkotóihoz tartozó képzőművésznek festőként és szobrászként is fő témája a női test, azt sokszor fetisizálva, szexuális tárgyként mutatja be. Legszélsőségesebben a mai napig indulatokat korbácsoló és épp ezért leghíresebb művében, a nőket szexuális pózokban bútorként ábrázoló installációjában. A Ruben Brandt tokiói pop-art-kiállításán szereplő mű darabjai között férfiak is mászkálnak négykézláb, bár ők nem műalkotások...

Jones élő modellekről egy szobrásszal vetetett gipszöntvényeket, majd egy próbababák gyártásával foglalkozó céget bízott meg a figurák üveggyapotból való elkészítésével, mégpedig egyenként hat példányban. Amikor 1970-ben Londonban először kiállították a műegyüttest, óriási botrány tört ki: elsősorban a feministák követelték a kiállítás azonnali bezárását, hiszen a mű soha nem látott mértékben tette nyílttá a női test használati tárggyá alacsonyítását. Nem is akármilyen körítéssel, hiszen a nőfigurák öltözéke csupán parókából, fűzőből, bőrcsizmából és latexkesztyűből állt, s az „asztal” négykézlábas és a „szék” felemelt lábú, fekvő pozíciója e kosztümben egyértelművé teszi, hogy itt szexuális tárgyakról van szó. Jones egy későbbi interjújában azt mondta, hogy őt ugyanazok a társadalmi jelenségek – a szexualitás felszabadítása, ugyanakkor a női test elnyomása,  kizárólag a férfivágyak tárgyaként való kezelése - inspirálták az alkotás elkészítésekor, amelyek ellen a feministák harcolnak, hiszen ő maga is a szexizmus ellenzője. A társadalomnak tükröt tartva azonban ő maga is a kritikák célpontjává vált. Valóban érzékeny a határ az egyszerű megjelenítés és a kritikus távolságtartással vagy iróniával való megközelítés között. A pop-art-művészek – főként a szexualitás témájával foglalkozók - közül többen is szembetalálták magukat azzal, hogy a közönség (de talán ő maguk) számára sem egyértelmű, hogy műveikkel kritizálják vagy épp támogatják és fenntartják a társadalmi berögzültségeket.