Vízköpő, Notre-Dame, Párizs, 1840-es évek. A Notre-Dame legismertebb részletei, a mindenki által nagyon „középkoriasnak” tartott vízköpők valójában a templom 1843-64-ig zajló nagy restaurálási munkálatait tervező-vezető építész, Viollet-le-Duc fantáziájának és Victor Pyanet szobrász munkájának a gyümölcsei. Ez is egy bizonyíték arra, hogy a művészetekben az átdolgozás, azaz a régi maivá tétele nemcsak posztmodern kori találmány, hanem az egész művészeten áthúzódó fősodor. A film sok-sok újságíró méltatója ezt a művészetfilozófiai megfigyelésnek a újbóli közfigyelembe helyezését is a film nagy érdemei közé sorolja.

A vízköpőknek nagyon is praktikus funkciójuk van: megakadályozzák, hogy az esővíz a tetőről közvetlenül az épület falán csorogjon végig, így áztatva, károsítva annak anyagát. Már az ókori görögök is alkalmazták az épület falától elnyúló, az ereszek által összegyűjtött vizet kis csövön keresztül elvezető vízköpőket. Nagy számban azonban valóban a francia gótikus katedrálisok homlokzatán tűnnek fel a 13. században, s fontos szimbolikus szerepet is kapnak. Mivel vízköpők értelemszerűen mindig csak a katedrális falán kívül helyezkednek el, ők lesznek azok a szörnyszerű fantázialények – sárkányok, majmok, mindenféle groteszk hibridlények -, amelyeknek az Isten házától távol kell tartaniuk magukat. Ők testesítik meg a gonoszt, a bűnt, a kísértést. Ezzel a híveket is emlékeztetik arra, hogy miért is kell imádkozniuk, másrészt viszont mágikus, bajelhárító erőt is tulajdonítottak ezeknek a faragványoknak: a közeledő gonosz mintegy tükörképétől megriadva fog távozni, ha szembesül a valóban ijesztően torz arcokat formázó lényekkel. A gótikus székesegyházak építészeti szerkezete kiválóan alkalmas volt a vízköpők elhelyezésére: a tetőről lecsorgó esővíz az ereszből a támívek tetejébe mélyített vájatokon folyt végig, ahol kis fémcsövek vezették be a vízköpők „torkába”, hogy aztán azok szájukon át messzire köpjék a vizet. A párizsi Notre-Dame-on is vannak ilyen funkciószerűen működő vízköpők, a legismertebbek, az az 56 példány, melyek a két harangtornyot összekötő ún. „kimérák galériáján” ücsörögnek, azonban nem ilyenek, nekik tisztán díszítő funkciójuk van. Ha pedig felmegyünk hozzájuk (mert hogy azt is lehet), akkor mi is átérezhetjük a modern városból, s annak pörgéséből való kiszakadást, az emberi világ fölötti magányos szemlélődést – vagy legalábbis elkészíthetjük ilyen hangulatú fotóinkat, az esti verziót pedig a Ruben Brandt párizsi nyitóképén láthatjuk.