Michelangelo Buonarotti (1475-1564): Dávid, 1501-4, (márvány, 434 cm) Firenze, Galleria dell'Accademia. Az itáliai reneszánsz óriásának, a szobrászatban, építészetben és festészetben egyaránt korszakalkotó Michelangelónak fiatalkori remekműve, amely Firenze városának megbízására készült, s a városháza, a Palazzo Vecchio bejárata előtt áll (manapság már csak a másolata, eredetije múzeumban látható). Az Uffizi galéria a Városháza mellett van, így, amikor hőseink megérkeznek Botticelli Vénuszáért, jövet-menet találkoznak Dáviddal.

Miért volt a firenzeiek számára ennyire fontos az ószövetségi Dávid alakja, hogy szinte városuk szimbólumává tették, s Michelangelo alkotása révén a mai napig szorosan összekapcsolódik alakja a várossal? A zsidó pásztorfiú népét képviselve szembeszállt a filiszteus óriással, Góliáttal, akit nem elsősorban testi erejével, hanem eszével győzött le: parittyájával az óriás szeme közé lőtt, aki ettől elájult, földre zuhant, s így már Dávid le tudta vágni kardjával a fejét. Firenze magára ismert az „eszes hős” alakjában: a város nem tartozott a legnagyobb hadierejű itáliai városállamok közé, a művészetek és tudományok központjaként azonban szellemi erejével mégis kimagaslott a vetélytársak közül. Ez a nyugodt méltóság van Michelangelo Dávidjában is: semmi testi erőlködés, az alak laza, „pihenj!” testtartásban áll (ez a reneszánsz által az antik görög szobrászatból ellesett, híres „kontraposzt” helyzet). Hatalmas jobb keze rejti a követ (Michelangelo az anatómiai hűség rovására is megnövelte a kéz arányait, mégsem hat torzan), bal vállán a parittya. „Minden fejben dől el”- juthat eszünkbe a mondás, ha Dávid arcára nézünk. Egyedül tekintetében, összehúzott szemöldökében látjuk azt az eltökéltséget, feszültséget, a szellem erejét, amely a küzdelemhez kell. És persze a tökéletes test.