Ülő írnok, Kr. e. 2600-2500k. (festett mészkő, 53,7 cm magas, Louvre, Párizs). Az ókori egyiptomi szobrászat egyik legismertebb alkotását 1850-ben ásta ki egy francia régész Szakkarában egy sírból, így került a Louvre gyűjteményébe. A Ruben Brandtban is itt látható: közvetlenül a Mimi által „önszorgalomból” ellopott Kleopátra-legyező mellett.

Mai digitalizálódó világunkban egyre gyakrabban hallani a kézírás végét jósló hangokat, azonban egyelőre még mindig általános készségnek tekinthető az írni tudás. Nem is olyan régóta van ez így, mindössze úgy 100-150 éve. Pedig az írásbeliség az egyik záloga kultúrák, ismeretek fennmaradásának, az írás mégis nagyon kevesek kiváltsága, tudománya volt. Az ókori Egyiptomban a legmegbecsültebb foglalkozások közé tartozott írnoknak lenni. Ők jegyezték fel a törvényeket, vezették a termések és befolyt adók mennyiségét és matematikai tudással is kellett rendelkezniük. Fontosságuk elismeréseként nekik maguknak nem kellett adót fizetniük, mentesültek minden fizikai munka alól, foglalkozásuk és udvari tisztségük pedig gyakran apáról fiúra szállt. A Louvre-ban található írnok-szobor valószínűleg azt a név szerint nem ismert személyt ábrázolja, akinek a sírjából előkerült. Az alkotás az egyiptomi szobrászatra jellemző szigorú kompozíciós szabályok szerint készült: szinte tökéletesen szimmetrikus a törökülésben, egyenes háttal ülő férfi testtartása, bal kezében papírusztekercs, jobb kezében ma már hiányzó írószerszám lehetett. A szobor bár körbejárható, mégis egyértelműen elölnézetre van komponálva, az alakot egy szabályos háromszögbe is belefoglalhatnánk. Az egyiptomi Óbirodalomban amúgy is szokás volt, hogy a fáraók és istenek személytelen, idealizált, tökéletességre törekvő ábrázolásaival szemben az alacsonyabb rangú személyeket „emberibben”, azaz egyedibb, részletezőbb módon örökítették meg, az Ülő írnok szobra azonban kitűnik karakterisztikus arckifejezésével, eleven tekintetével. A kissé megereszkedett mellkas és pocak is a „tökéletlenséget” sugallja, a részletgazdagon megfaragott arc pedig megkapó közvetlenséggel idéz elénk egy munkája közben teljes figyelmével jelen levő, a valóságban több ezer éve halott embert.