Manet, Edouard (1832-1883): A Folies-Bergère bárja, 1882 (olaj, vászon, 96 x 130 cm), London, Courtauld Gallery. Az impresszionisták kortársa, példaképe, de náluk „klasszikusabb” Manet egyik utolsó nagy műve a párizsi társasági élet egy népszerű helyszínét örökíti meg. Tömeg, fények, csillogás, szórakozás – és a benne kiszolgáltatottan, közönyösen, fáradtan-szomorúan álló lány: mintha itt születne meg a mára már jól ismert nagyvárosi „társas magány” érzése. A lány még akkor is ott áll az egyik jelenetben – igaz, jóval csupaszabb pult előtt -, amikor Kowalski Párizson keresztül üldözi a Kleopátra legyezőjét ellopó Mimit.

Közvetlenül előttünk áll a pultos lány, mégsem vesz minket észre – és hiába van a kép középtengelyébe, „főszereplő”-helyre helyezve, mintha azt akarná, hogy mi se vegyük észre őt – saját gondolataiba mélyed, maga elé réved, mintha valami búra venné körül. Megérintően őszinte és személytelenségében is személyes pillanat, amellyel Manet nemcsak a lányt, hanem korának társadalmát is jellemzi. „Elidegenedés” - mondhatnánk, hiszen ember van itt bőven, látjuk őket a lány mögött elhelyezett tükörben, kapcsolat, komunikáció azonban nincs. Pedig kb. ott, ahol a festményt szemlélő néző áll, egy cilinderes vendég is van – őt is a tükörben látjuk. Klasszikus reneszánsz, barokk művekre jellemző tükörjáték ez, amely a nézőt is bevonja, viszont rögtön feltűnik, hogy „valami nem stimmel”: ha a teljesen szembe állított lányalak mögött tükörfal van, akkor a lány és a vendég tükörképét nem ilyen szögben kellene látnunk, hanem sokkal közelebb, szinte kitakarva a felénk forduló lány által. Manet minden kompozíciós tudatossága mellett volt már annyira „modern”, hogy ebben az esetben túllépett a tükörképszerkesztés szabályain, s megmutatta azt, amit szeretett volna. A kép egyébként rövid ideig (1917 és 1925 között) Hatvany Ferenc festő és műgyűjtő budapesti gyűjteményének darabja volt, ő vette Berlinben, majd adta el Londonba. Kár.