Tiziano, Vecello (1491 k. - 1576): Urbinói Vénusz, 1537 k. (olaj, vászon, 119 x 15 cm), Firenze, Uffizi. A velencei reneszánsz festészet egyik legjelentősebb alkotása, az érzéki nőiség ábrázolása, melynek híres előképe (Giorgione: Alvó Vénusz) és még híresebb utóélete (Manet: Olympia) is van a festészet történetében. Szerepel a Ruben Brandt megrendelésére ellopott 13 alkotás között.

A reneszánsz festészetben hajlamosak vagyunk minden női aktot „Vénusz”-nak nevezni – pedig Tiziano festményén semmi utalás nincs arra, hogy itt valóban a szerelem és szépség római istennőjét látnánk. Ellenkezőleg: egy XVI. századi gazdag palotabelsőben járunk, ahol egy gyönyörű hölgy fekszik vetetlen ágyán („Micsoda test!” - jegyzi meg a kétdimneziós Membrano Bruno a filmben), s bizalmas kedvességgel néz ránk. Csakhogy a XVI. században magánmegrendelésre készült képet akárki nem láthatta – feltételezések szerint a festmény Guidobaldo della Rovere urbinói herceg esküvője kapcsán készült, s a házastársi szerelemre és hűségre utal (ezért van hát az ágyon a hűség szimbólumaként a kutyus), eszerint az értelmezés szerint pedig a hölgy tekintete az éppen belépő férjnek szól. Nagyon is földi tehát ez a szerelem, de a reneszánsz pont attól olyan fantasztikus (vagy egyesek szerint unalmas), hogy a földi halandókban is mindig az isteni tökéletességet mutatják meg – szaknyelven szólva „idealizálnak”. Az urbinói Vénusz tehát mégiscsak egyszerre földi menyasszony és antik istennő – a korabeli néző számára ez a római „szemérmes Vénusz”-szobrokra utaló testtartásból is kiderült. Ezt a beállítást Tiziano mesterétől, Giorgionétól vette át, akinek Alvó Vénusz c. képének hátterén valószínűleg ő maga is segédkezett. Nézzétek meg egymás után Giorgione és Tiziano Vénuszát, majd Manet Olympiáját és figyeljetek a tekintetekre (már ha látszanak), a testtartásra, a környezetre – szép folyamat, ahogy egy megközelíthetetlen, személytelen ideálból eleven, nyers valóság lesz (Bár ezek még mindig csak képek – vö. Magritte: A képek árulása).