Spoerri, Daniel (1930-): Zuhany, 1961 (olaj, vászon, zuhanyzó, 70,2 x 96,8 x 18,5 cm, Musée national d'art moderne – Centre Pompidou, Párizs). A román származású svájci művész mind a mai napig az egyik legkövetkezetesebb és legkreatívabb képviselője az '50-es években indult Nouveau Réalisme (Új Realizmus) mozgalmának. Munkáiban folyamatosan a valóság és művészet viszonyát kutatja. Pl. a Zuhany c. asszamblázsban: vajon kifolyik-e a festett víz, ha megnyitjuk a csapot? A Ruben Brandtban a tokiói pop-art-kiállításon látjuk a művet egy fürdőkádas installáció társaságában.

Egy kis elmélet: Spoerri „détrompe-l'oeil”-nek (azaz nehézkesen fordítva a „szem nem-becsapásának”) nevezte azon munkáinak sorozatát, ahol realisztikus igénnyel fellépő, a valóság illúzióját keltő műalkotásokat kombinált valódi tárgyakkal, így hívva fel arra a figyelmet, hogy egy művészi ábrázolás – legyen az bármilyen valószerű – soha nem tűnik valóságnak a valóság mellett. A „trompe-l'oeil”-nek, a „szem becsapásá”-nak az európai festészetben az ókori görögök óta óriási hagyománya van, Spoerri szerint ő az utolsó művész, aki csatlakozik a sorba. Ócskapiacokon, padlásokon kutat fel realisztikus műalkotásokat, mint pl. a hegyi folyócskát sebesen felénk zubogva ábrázoló tájképet, s helyez rájuk egy témában passzoló mai tárgyat. A folyó így egy zuhanyzó csaptelepébe torkollik, azt az illúziót keltve, hogy ha megnyitjuk a csapot, a víz máris kifolyik rajta, a kép világa egyszerűen átömlik a fürdőszobánkba. Csakhogy ezt az „illúziót” senki sem hiszi el. Ha egy tárgyat teszünk a képre, a festmény is rögtön csak egy tárggyá válik, s nem is értjük hirtelen, hogyan hihettünk eddig mást? A film-beli pop-art-kiállításon aztán bőven látunk példát arra, hogy a műalkotásokat csak „tárgyi minőségükben” kezelik: dobják, pörgetik, rúgják, szakítják őket – na nem feltétlenül művészetelméleti megfontolásokból.