Rembrandt, Hermanszoon van Rijn (1606-1669): Önarckép, 1660 (olaj, vászon, 80 x 67 cm) Metropolitan Museum of Art, New York. A holland barokk festő a művészettörténet egyik legtöbb, mintegy 70 önarcképet készítő alkotója. Ez a kép a különösen őszinte, minden póztól is külsőségtől mentes verziókhoz tartozik. Az őszinteséget szinte kíméletlenné, félelmetessé alakító átirata Ruben Brandt apjának előszobájában függ több más, hasonlóan komor hangulatú portréval együtt.

Az önarcképfestés lehet kényszerű megoldás modell hiányában, lehet az ön-reprezentáció eszköze – megmutatni a külvilágnak, hogy milyen gazdag, szép és sikeres vagyok, de lehet az önvizsgálat, önreflexió őszinte terepe is – mint egy naplóbejegyzés, amelyet az ember elsősorban magának ír.  Ez a portré, amelyen Rembrandt 54 éves korában festette meg magát inkább az utóbbiak közé tartozik. A festő kendőzetlenül, részletesen jeleníti meg öregedő, ráncosodó arcvonásait. A holland barokk realisztikus csendéleteire emlékeztető tárgyilagos precizitással ábrázolja a már foltosodó bőrt és őszülő hajat, az egyes részekről különbözőképpen visszaverődő fényt. A művész pózoktól és foglalkozására utaló kiegészítőktől mentesen, egyszerű közvetlenséggel ül, s néz – most már a mi – szemünkbe. A rá jellemző módon sötét, jelzés nélküli háttér előtt ábrázolja magát, az oldalról érkező fény kiemeli arcát, egyik oldalát jobban megvilágítva, a másikat homályban hagyva, ezzel is valamilyen - az őszinteség ellenére is meglévő - rejtőzködést, titokzatosságot közvetítve.