René Magritte (1898-1967): A képek árulása, 1929, (olaj, vászon, 60 x 81 cm), Los Angeles County Museum of Art. A belga szürrealista festő egyik legismertebb műve, mely egy pipát ábrázol, alatta „Ez nem egy pipa” felirattal. Akkor mi? Ha megpróbálunk válaszolni e kérdésre, önkéntelenül kép, nyelv és valóság viszonyáról kezdünk gondolkodni. Ruben Brandt számára egy dohányzásról beszélő dohányzó társaság háta mögül lopják el.

„Én mondom, előbb vagy utóbb mindenki leszokik” halljuk egy szivarozástól fulladozva köhögő úr szájából a csikkekkel teli dohányzósarokban. Minek higgyünk? A szavaknak vagy a látványnak? Ebben a helyzetben melyik a hitelesebb? És ha egy valósághűen, sallangmentesen megfestett pipa alatt gyöngybetűkkel olvasható a szintén tömör és egyértelmű állítás: „Ez nem egy pipa”, akkor mi a reakciónk? Magritte képeinek általában pont az a célja, hogy megálljunk egy pillanatra és az első benyomás után, valami olyasmit érezzünk, hogy „Na, várjunk csak, itt valami nem stimmel”. A pipás képhez a festő maga is megadta a kulcsot. „Egy képet nem szabad felcserélni a dologgal, amit az ember megérinthet. Meg tudja tömni az én pipámat? Természetesen nem.” Tehát valóban nem pipa az, amit látunk, hanem egy pipa képe. Olyan fontos különbség ez, amivel nem mindig törődtek a művészet történetében. Sőt, a kezdetekkor egyenesen az ellenkezőjét vallották: az ősember barlanfestményeinek állatai számukra valóban az állat jelenlétével voltak egyenértékűek. Ennek a mágikus képfelfogásnak már korábban is, de legkésőbb itt, Magritte-nál vége. A szürrealizmus (ami szó szerint „valóság felettiség”-et jelent) kifejezetten szereti a különböző valóságok (álom/ébrenlét, tudatalatti/tudatos, mese, fantázia/tények) elemeinek keverését, az össze nem illésből adódó zavart, meglepetést. Esetleg pont, mint a Ruben Brandt, a gyűjtő c. film?