Chirico, Giorgio de (1888-1978): Nyugtalanító múzsák, 1916-18 (olaj, vászon, 97 x 66 cm, Gianni Mattioli magángyűjteménye, Milánó). A Görögorszában született olasz festő az 1910-es években összetéveszthetelenül egyedi stílust alakított ki, melyet ő maga metafizikus festészetnek nevezett, s amely később a szürrealistákra is nagy hatást gyakorolt. Ruben Brandt Firenze utcáit rója álmában, amikor egy „Chirico-városrészben” találja magát, amelynek feszültségteli hangulata jól passzol a belevegyülő Hopper-képrészletekhez.

Mi az, hogy „metafizikus”? A valóságos fizikai világon túlmutató, a tárgyak és emberek pillanatnyi megjelenésétől független „lényegre” fókuszálás. A művészetnek persze mindig is volt olyan szándéka, hogy ne csak a láthatót érzékeltesse (az egész vallásos művészet ennek a szándéknak jegyében születik), de pont a 19-20. sz. fordulóján számos művész volt a „pillanatnak” elköteleződve (ld. impresszionisták, futuristák). De Chirico velük ellentétben a mozdulatlanság, időtlenség festője. Az első világháború mindent felforgató, kaotikus időszakában számára a festészet lehetőség a felülemelkedésre, a kilépésre az éppen összedőlni látszó fizikai világból. A korabeli avantgárd művészet központjából, Párizsból visszavonulva Ferrarában telepszik le, a festményein szereplő épületek, terek e város kulisszái. Ebben a világban az élő embereket szobrok, vagy bábuk helyettesítik, melyek olykor meglepő tárgyakkal társítva, precízen elrendezve állnak – nem tudjuk mi célból, mióta és meddig még. A „nyugtalanság” e csönd ellenére azonban mintha minden képben benne lenne: egyik oka a perspektíva, azaz térábrázolás különleges használata, a nézőpontok keverése, nem mindent ugyanabból a szögből látunk, ezáltal mintha kissé kihúznák a lábunk alól a talajt: rend van, de nem értjük milyen…