Giorgione (1477k. - 1510): Alvó Vénusz 1510 k. (olaj, vászon, 108x175 cm), Drezda, Gemäldegalerie. A velencei reneszánsz festészet kissé titokzatos, ám nagy hatású alkotójának leghíresebb műve, amelynek jelentős utóélete lesz a festészet történetében. A hatására készült festmények (Tiziano Urbinói Vénusza, Manet Olympiája) Ruben Brandt gyűjteményében is megtalálhatóak, maga az Alvó Vénusz pedig, az eredetinél összegabalyodottabb lábakkal, szerényen meghúzódik Gauguin képének elrablásakor a galéria falán.

Giorgione képe maga az idill: harmonikus, lankás tájban, gyönyörűen megfestett ezüstösen csillogó drapérián és mélyvörös párnákon fekszik Vénusz, a szerelem és szépség római istennője. Testtartása az antik szobrok „szemérmes Vénuszát” idézi, a Giorgionéra jellemző puha, körvonalakat lágyan elmosó festésmód finom ködbe burkolja az istennő alakját. A táj domborzatába belesimulnak a női akt domborulatai, akit, bár nagyon közeli képkivágásban látunk, mégis elérhetetlen messzeségben van - csukott szemű, a külvilággal mit sem törődő nő elzárkózik a néző elől, kapcsolatteremtésre se szándék, se lehetőség – ez valóban egy megközelíthetetlen istennő. Milyen más lesz ez a téma későbbi változatain!