Van Gogh, Vincent (1853-1890): Joseph Roulin postás portréja, 1888. (olaj, vászon, 81 x 65 cm), Boston, Museum of Fine Arts. A dél-franciaországi Arles-ban meglehetősen magányosan élő Van Gogh egyik legközelebbi barátja a helyi postahivatalnok volt, akit a kocsmában ismert meg, s igazi szeretetteli barátság alakult köztük, melynek az amúgy nehezen modellhez jutó Van Gogh – a postás családtagjairól készültekkel együtt – összesen 20 portrét köszönhet. Roulin még Ruben Brandt rémálmában is kedves természetességgel végzi extrém feladatát... Az őt ábrázoló portré is bekerült a gyűjteménybe.

Úgy néz ránk ez a postás a ragyogó kék szemével, mint aki mindent tud, de közben szerény, egyszerű és alázatos. Beszédes arckifejezésével mindenképpen kapcsolódik az őt szemlélőhöz. Van Gogh hat alkalommal is megfestette az általa nagyra becsült, s a görög filozófus Szókratészhoz hasonlított férfit. Az állandó anyagi gondokkal és kapcsolatteremtési nehézségekkel küzdő festő bármennyire is vágyott különféle emberek megfestésére, szinte sohasem volt rá pénze, hogy modellt fogadjon – ez is lehetett egyik oka rengeteg önarcképének. Roulinnek és családjának azonban nemcsak az ingyenes modellkedésért, hanem a betegsége idején is kitartó baráti figyelemért is hálás lehetett. Ő a művészetével próbálta emberek iránti odaadását kifejezni. Ahogy öccsének, Theonak írta: „Ha férfit vagy asszonyt festek, azt az örökkévalót szeretném beletenni, amit a régiek a glóriával jeleztek, de mi, modern festők magával a színek sugárzásával, vibrálásával próbálunk érzékeltetni”. És valóban: ezen a képen csak úgy ragyognak a kékek és a sárgák. Figyeld meg, hogy még árnyéka sincs az alaknak – mintha valóban egy szent jelenne meg előttünk a maga természetességében. „A portré! A portré, amelyben a modell lelke és gondolata is benne van! Azt hiszem, ezé a jövő.” És igen, Van Gogh festményei előtt tényleg nagy jövő állt – amit ő már nem élt meg.